Impresszum Help Sales ÁSZF Panaszkezelés DSA

Rogue One – Egy új remény a Star Wars franchise-nak

Elképesztő, hogy ezt mondom, de a Rogue One az eddigi legjobban megírt és megrendezett Star Wars film, amit csak leforgattak! Természetesen a Jedik hiánya mindig amolyan negatívumként jelenik meg a rajongók szemében. De szerintem ezt csak abban az esetben tekinthetjük negatívumnak, ha a Star Wars eredeti történetszálából indulunk ki, és kizárólag rajongói szemmel nézve ugyanazokat az elemeket akarjuk viszontlátni. Némiképp ellentmondásosan az előbb leírt alapokra hivatkozva azt is meg tudom indokolni, hogy miért hihetetlenül Star Wars hangulatú ez a film. És ez a hangulat egyáltalán nem tűnik sem mesterkéltnek, sem pedig erőltetettnek. Egyszerűen és őszintén nyúltak az eredeti Star Wars trilógia nyújtotta emlékekhez, a Star Wars érzéshez, amihez még Jedikre sem volt szükségük. Azért beszélek a film készítőiről többes számban, mert itt nem kizárólag a rendező látta jól, hogy mit milyen mértékben szükséges felhasználni a megfelelő hatás érdekében, hanem a társrendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, és még a színészek is. Olyan ez, mint mondjuk egy különleges alkalmakra szánt ritka étel receptje. Le van írva, hogy kell csinálni, és sokan meg is próbálják, de csak keveseknek sikerül minden egyes mozzanatot úgy megvalósítani a főzés során, hogy annak a végeredményére azt lehessen mondani, tökéletes. De fogalmazhatnék egyszerűen úgy is, hogy velük volt az Erő! J

Emellett mindenképp meg kell említenem, hogy a zene is annyira sokat ad a film Star Wars-os hangulatához, hogy már szinte észre sem vesszük, hogy az új dallamokat nem is John Williams írta, hanem Michael Giacchino. Valahogy ő is tökéletesen ráérzett, hogyan tud valami újat és érdekeset vinni a régi dallamok stílusához komponálva úgy, hogy közben ne vegyük észre, hogy ezt teszi. Tudjátok, olyan ez, mint amikor Han Solo mondja Chewie-nak, hogy „Tartsd a távolságot, Chewie! De ne vegyék észre, hogy tartod a távolságot.” J

A CGI (számítógéppel generált) szereplőkre mondhatnánk azt is, hogy kínos, hisz némiképp mégiscsak felfedezhető, hogy nem valós színész arcokról és színészi játékokról van szó, de ebben az esetben én mégis azt mondanám, hogy a nosztalgikus élmény miatt, amit okozott ez a néhány jelenet, rendkívül bravúros megoldásnak bizonyultak. Hihetetlenül bátor húzás volt ilyennel előrukkolni, ismerve a kritikus nézőtömegeket és Star Wars fanatikusokat. Le a kalappal a grafikusok előtt, hiszen semmit sem vesz el a filmélményből, sőt inkább hozzáad.

Az előző Star Wars flimhez hasonlóan A Rogue One-ban is átvesznek úgynevezett „Star Wars elemeket”, amit akárki titulálhatna jelen film esetében is koppintásnak, és ezáltal egy gyenge másolatnak, de a legtöbb kritikában mégsem teszik. Pedig a Force Awakens-nél tették. Jelzem, hogy joggal. Itt viszont más a helyzet. Más, mert ennek a filmnek megvan rá az alapja, hogy jogot formáljon a Star Wars elemek beemelésére. Hisz nem ezekre építkezik, hanem az erős történetére, illetve annak érdekfeszítő előadásmódjára. Ezek miatt egész egyszerűen a Force Awakens-el ellentétben a Rogue One-nak jól áll a koppintás. Így minden, amit átvesz az eredeti Star Wars-ból, az külön is élvezhető, és nem egy erőltetett próbálkozásnak tűnik arra, hogy még „Star Wars-osabbnak” tűnjön a film. Tehát a lényeg, hogy letesz valamit az asztalra, hogy felvehessen valamit a Star Wars-ból. Ettől lett számomra minden Star Wars-os elem, mint például a leköszönő vadászgép modellről diskuráló rohamosztagosok, és az összes többi utalás hiteles és élvezhető.

De ami nagyon különleges darabjává teszi ezt a részt a Star Wars sorozatnak, az az, hogy nem csak felhasznál az eddig megszokott elemekből, hanem hozzá is ad ahhoz, és igyekszik előzményt és okot szolgáltatni sok általunk jól ismert eseményre. Hogy csak a legalapvetőbbet említsem, ilyen például az, amikor a szemünk előtt bontakozik ki, miért is elegendő egyetlen lövés ahhoz, hogy elpusztuljon és fel is robbanjon egy bolygó mérető űrállomás. De nagyon sok kisebb magyarázatot is kapunk, amik véleményem szerint mind jól kitalált, hihető és érdekes információk. Ezektől még élvezetesebbé és nosztalgikusabbá válik ez a film. Az pedig csak hab a tortán, hogy a minden Star Wars filmben szereplő „I have a bad feeling about this.” mondatot ebben az esetben egy határozott „Csend legyen!” mondattal rövidre zártak, ami egyértelműen a Star Wars-nak, mint franchise-nak, és egyben a Rogue One-nak az öniróniája, amit rendkívül jól sikerült ellőniük.

Alapvetően ellenzője vagyok a korábbi Star Wars filmektől eltérően kissé humorosabb hangvételű történetmesélésnek (főleg a Force Awakens ez irányú próbálkozásai óta). Valahogy mindig is úgy élt a fejemben ez a filmeposz, hogy ez azért mégiscsak valamennyire komoly téma, még ha félig-meddig gyerekmesének tűnik is. Ezért egyszerűen úgy gondoltam, nem illik hozzá a humor, csak elvétve, és ott is csak a vájt fülűek számára. Aztán megnéztem a Rogue One-t. Most már annyiban változott a véleményem, hogy lehet egy Star Wars-ba több humort is szőni, csak nem úgy, mint a Force Awakens-nél. Abban az esetben ugyanis mindenki jobban jár, ha inkább megmarad komornak a film. Viszont jelen esetben a Rogue One-nál rendkívül jól sült el. Valószínűleg azért, mert nagyon jól meg voltak írva a viccesnek szánt szövegek, jól meg volt választva, hogy ki, mikor és miért mondja el azokat. És ami még fontosabb, hogy a színészek (vagy robotok és szinkronhangjaik) is rendkívül természetesen adták elő, mindenféle hatásszünet, vagy egyéb sitcom-okra emlékeztető elemek nélkül. És ami még ennél is fontosabb, senki sem grimaszolt a vicces hatás kedvéért semmilyen módon! Ez azért mégsem egy paródia, még ha egyes nézők, esetleg filmkészítők így is gondolkodnak a Star Wars-ról (lásd Finn karaktere a Force Awakens-ből)…

Akik ismernek engem, jól tudják, mennyire csalódtam a Star Wars fő történetszálának hetedik epizódjában, a Force Awakens-ben, így ennek fényében még inkább felüdítő volt a Rogue One. Összességében azt kell, hogy mondjam, ez egy nagyszerűen megrendezett, átgondoltan és okosan megírt, minden szereplő részéről kitűnően eljátszott, jó humorú és izgalmas film, ami egyben egy nosztalgikus tisztelgés a Star Wars előtt. Egyszerűen nagyon nehéz olyat találnom a filmben, ami ne lenne telitalálat.

Na jó, nem lennék igazságos, ha nem mondanám el azt az egyetlen dolgot, ami azért kissé lelohasztott a film nézése közben, és visszavetett a Star Wars hangulatomban. Mégpedig Darth Vader első, teljes vértében történő megjelenése. Amikor Krennick felé közelít Darth Vader, úgy jár a csipője jobbra-balra, mintha csak a leglazább rapper öltött volna magára Vader ruhát a legközelebbi Star Wars fanboltból. De szerencsénkre Darth Vader nem játszott központi szerepet a filmben, ezért nem is tudta elrontani ezzel a film összképét, és nem sokkal a jelenet után már könnyen vissza is lehetett zökkeni a megszokott kerékvágásba. (És az is lehet, hogy ez csak nekem tűnt így, de ha már valami negatívumot kerestem, ezt az egyet találtam.)

Néhány mondatot a sok negatív kritikáról is akartam írni. Úgy látom, hogy rendkívül sok negatív kritika született nézők részéről. Ennek abban látom okát, hogy ők valami hasonlót vártak, mint amit a Force Awakens-nél kaptak. Agyatlan humorú, menősködő, mindenféle érzelmet mellőző akciófilm. Tudjátok egy amolyan igazi 2016-os ultra király, menő cuccot. De mivel ebből (szinte) teljesen hiányzott a fénykard, és Darth Vader is csak néhány percet szerepelt összesen, ráadásul gondolkozni is kellett rajta egy kicsit, hogy tudjuk követni a szálakat, így nem tetszett nekik. Inkább lehúzták a véleményükkel. Pedig mivel a véleményük megalapozottsága erősen kérdéses, és abszolút figyelmen kívül hagynak minden rendezői és színészi teljesítményt, így jobb lett volna, ha meg sem szólalnak (bocs).

Annyit mindenképp elmondhatok, hogy lett még egy film, ami bekerült a rendszeresen újranézendő filmjeim listájába. Ez lett benne a hetedik, ami a Star Wars világában játszódik, és nem véletlenül.

0 Tovább

Kritika egy film utolsó 5 percéről, avagy mitől olyan idegesítő a „Kaliforniai álom (La La Land)” c. film befejezése?!

Először is szeretném leszögezni, hogy képes vagyok különválasztani a valóságot a kitalálttól, és nem azért merülök olyan mélyen el a tárgyban szereplő film befejezésének véleményezésében, mert megőrültem, vagy nincs saját életem, és ebben élem ki magam (Feleségem és két kisgyermekem van, szóval le vagyok foglalva rendesen J). Egyszerűen csak az utóbbi idők legjobban várt filmje nagyon nagy hatást gyakorolt rám, majd a vége előtt 5 perccel hátradobott, amit csak kissé szószátyár módon tudtam kiadni magamból. Csak az olvassa el, aki hasonlóképpen érzett a film kapcsán, és nem sajnálja ezen gondolatokra fecsérelni a drága idejét.

Hogy rögtön az ominózus végébe vágjak, teljesen valószerűtlen, hogy eszébe sem jutott Miának, a film egyik főhősének, amikor a befejező jelenet elején egy másik férfival sétálgattak este, hogy ott lesz a régi szerelme. (L.A.-ben, este, egy jazz klubból klasszikus jazz stílusú zongora hallatszik... "Kicsit sem feltűnő egybeesések.") Ha ettől nem jutott eszébe Sebastian és a „Seb’s Club” ötlete, akkor talán teljesen elfelejtette? Mert ez lenne az egyetlen ésszerű magyarázat arra, miért nézett olyan bambán vigyorogva, amikor az ismeretlen férfival bementek. Ha viszont elfelejtette, akkor a film 99%-a hazugság volt. De én nem így gondolom. Szerintem több esély van arra, hogy a film 99%-a igaz volt, és valódi érzések tanúi voltunk, de az utolsó 1%-ba igyekeztek beleerőszakolni egy olyan befejezést, amivel próbáltak eltérni az eddig látott musical-ek és romantikus filmek happy end-jeitől. Mindezt egyetlen okból kifolyólag. Hogy Oscart kaphasson a film, vagy legalábbis jobb elismeréseket, kritikákat. Ugyanis az emberek abszolút elfogultan hajlamosak azt gondolni, hogy aminek szomorú a vége, az realisztikus és kapásból jó. Mindezt talán azért gondolják így, mert az emberek zömének sajnos alapvetően szomorú az élete (még ha nem ismeri be magának, akkor is), vagy legalábbis sok be nem teljesült vágya van, ami gátolja a teljes boldogság megélésében, de ez egy másik téma... Úgy gondolják, hogy mivel a legtöbbjüknek nem működnek a kapcsolataik, és folyton újrakezdik más ember mellett, így ezzel a befejezéssel most nagyon együtt tudnak érezni, hiszen számukra ettől életszerű a történet, és sajátjukénak érezhetik. De ez egy baromság. Először is, ebben a filmben nem merítették ki a kapcsolatukat, sőt, szerelemtől feltüzelve váltak el egymástól, szinte kényszerből. Ergo, egyáltalán nem hasonlít a világban megszokott, a másiktól való elidegenülés, összekülönbözés útján való szakításhoz. Ez most teljesen mesterséges. Hogy egyébként a film többi része is mesterséges és álomszerű? Igen, az. Csak épp nem negatív, hanem pozitív irányban. De éppen ezért nem lehet észérvekkel indokolni, miért kellett így végződnie. A film végig pozitív hangnemben folyt (persze némi hullámvölggyel, de ettől már realisztikusabb), majd a végén egyszer csak ad egy gyomrost pont azoknak, akiknek egészen addig tetszett a film, és rendkívüli módon élvezték a pozitív, reményteljes hangvételt. Nem is értem, hogyan gondolhatták a készítők, hogyha a film egészen a végéig tökéletesen hatásos, és nagyszerűen élvezhető volt, akkor szükség lenne egyáltalán egy ilyen hirtelen átmenetre. S így a film egyszersmind átváltozik úgymond "realisztikus"-sá, és benyögi, hogy „ez van, ilyen az élet”. Nem, nem ilyen az élet! Ez egy baromság (még mindig).

Ha lehetne külön venni a film első 120 percét, és külön az utolsó 5 percét, akkor az első 120 percre 10 pontot, míg a végére csak kb. 5 pontot adnék.

Tekintve, hogy így az egész film értelmét és célját vesztette, leírok egy alternatívát, szerintem hogyan végződhetett volna a film.

Mia utolsó meghallgatása és a csillagvizsgáló előtti beszélgetésük után 5 évvel…

Mia egy tükör előtt nézi magát hosszasan, miközben a már ismert dallamot, a két főhős szerelmes témáját halljuk lágyan, és halkan zongorán. Kissé meghatódott, és egyben szomorkás a tekintete, majd hogy kizökkentse magát ebből, elkezdi lemosni az arcáról a sminket. A kamera szorosan követi a nőt, míg rendbe szedi magát, majd kinyitja a helyiség ajtaját. Ekkor vesszük észre, hogy egy lakókocsiban volt. Ezután továbbra is szorosan követi őt hátulról a kamera, közben több emberrel is találkozik, köszön nekik. Többen gratulálnak neki, kezet fognak vele. Az ismerősök mind érdekes ruhákban mászkálnak, egyeseken drótok lógnak, majd az egyiküknél megáll, és a beszélgetésből kiderül, hogy az az ember egy filmrendező, és épp most fejeztek be egy forgatást, aminek Mia volt a főszereplője. Ekkor még közelről mutatják a nő arcát, akinek kicsordul egy kis könny a szeméből, és közben önkéntelen nevetésben tör ki a gratulációkon (tapinthatóan érezhető rajta a kislányos álmok teljesülésének öröme). A kamera eltávolodva, totálban mutatja a forgatás helyszínét, miközben a nő tétovázva, körbenézve és büszkén, de mégis kissé megilletődve és szendén elsétál a helyszínről.

A következő jelenetben a kocsijához megy Mia, mire meglepi őt egy férfi, aki hatalmas csokrot hoz neki, majd megcsókolja. Itt kiderül, hogy ő a barátja. Ezután beszállnak a kocsiba, a férfi vezet, és közben kérdezgeti, milyen volt a forgatás. A nő egyszerű válaszokat ad, mint aki el van varázsolva, és közben a messzeségbe meredve mereng. Majd a férfi érdeklődni kezd, hogy mikorra tűzzék ki az esküvő napját, és a nő azonnal kijózanodik, majd kissé zavartan annyit mond, hogy neki bármikor jó. Egymásra mosolyognak, megcsókolják egymást, majd előre szegezik tekintetüket. Vágás.

Bemennek egy hatalmas, szép, fehér, amerikai gerendaház ajtaján, a férfi ledobja a kulcsokat az ebédlőasztalra, a nő pedig kijelenti, hogy fáradt, és felmegy aludni a hálóba. Amikor felmegy, lefekszik ruhástul, bambulja a plafont, majd egyszer csak eszébe jut valami, felkel, és kinyit egy fiókot, amiben valami régi emléket nézeget, ami a volt szerelmére emlékezteti. vágás

(Innentől sok egyezőség van a filmbéli befejezéssel, némi színjátékbeli módosítással összekapcsolva.) Együtt utaznak a férfival, hogy megnézzenek egy filmet, amit véleményezniük kell egy filmes ismerősük számára. Letérnek az útról a forgalom miatt, majd inkább vacsoráznak egy étteremben. Utána, sétálgatás közben meghallanak egy klasszikus jazz zongora dallamot, és a férfi invitálására betérnek. A nő arcán látszik, hogy megérezte, talán itt lesz a régi szerelme, Sebastian. Kissé tétovázik is emiatt, de a férfi rábeszéli, hogy csak egy kicsit menjenek be, mert szereti a jazz-t. A nő ezután kissé megbátorodva, amolyan „lesz, ami lesz” hozzáállással bemegy vele. Amikor beljebb érnek, a nő meglátja a Seb's feliratot, és kissé megtorpan, aztán keresnek egy szabad helyet. A férfi megy elől. Leülnek egy asztalhoz, ahonnan pont középről szemlélhetik a zenészeket. Egy ismeretlen férfi zongorázik. Majd bejön a klub tulajdonosa, és bekonferálja a zenekarát, és bejelenti, hogy most ő fog zongorázni. Aki bekonferált, nem más, mint Sebastian, Mia régi szerelme. Ezután Seb észreveszi a nőt, és hirtelen földbe gyökerezik a lába. Látja mellette a férfit is, és igyekszik a zavartságon gyorsan túltenni magát. Ezután eljátssza a már ismert dalt a film befejezéséhez hasonlóan, közben épp ugyanúgy elképzelik, hogy mi lett volna, ha együtt folytatják az életüket. A nő pont ugyanúgy meghatódik, mint az eredeti befejezésben, majd amikor elindulnak kifelé a férfival, és visszafordul Mia, hogy ránézhessen Sebastian-ra, szomorú megbánás van az arcukon, majd könnyes szemmel, de egymásra mosolyognak, pont úgy, mint az eredeti befejezésben. A mosolyukban és mimikáikban nem felfedezhető az a gesztus, mint az eredeti befejezésben, hogy elengednék egymást, és elfogadnák a különélés állapotát, örülve egymás sikereinek. Inkább az látszik belőle, hogy belefeledkeznek egymás tekintetébe, és még mindig lobog köztük a szerelem lángja. A háttérben, mintegy meseszerűen az ismeretlen férfi egyszerűen kisétál a klubból, vagyis a képből a nő nélkül, és nem koncentrál rá többet sem a film, sem pedig Mia. Előbb Mia, majd Sebastian arcát látjuk közelről, ahogy mosolyognak egymásra, majd mielőtt kitalálhatnánk a folytatást, a kép elsötétül.

VÉGE

Egy ilyen befejezéssel gyakorlatilag nem vesszük el a lehetőséget attól, hogy együtt élhessék le az életüket (ahogyan azt a film egész végig sugallta), ugyanakkor megadjuk a tökéletes kapcsolatban és a szerelem erejében kétkedőknek is azt a szabadságot, hogy ők másképp képzeljék el a folytatást. Pont, mint a Shame c. film végén (ami ugyan teljesen más kategória, de jó film).

+ Gondolatok:

Elolvastam egy interjút a rendezővel, és azt mondta, hogy őt a „7th Heaven” című 1927-es némafilm ihlette a La La Land befejező jelenetének kitalálásakor. Megnéztem, és az nagyjából a „Más Világ” (Nicole Kidman-es misztikus thriller) legkorábbi változata. A rendező magyarázata szerint, az fogta meg abban a filmben, hogy a nő szerelme olyasmit láttatott vele, ami nem valóságos, de olyan erőteljes és mély volt a párja iránt a szerelme, hogy valóságossá vált számára, hogy él, miközben már a film eleje óta halott volt végig (annak ellenére, hogy végig találkozgattak benne). Tehát, ami megfogta a La La Land rendezőjét benne, az a mély szerelem. De, ha ezt a mély szerelmet képzelte el Mia számára Sebastian iránt, akkor miért csinált a nő gyereket egy ismeretlen férfival rövid időn belül, miután kiment forgatni? Teljesen illogikus. Feleslegesen, sőt értelmetlen módon vált szomorúvá ezáltal a történet. Olyan, mintha a rendező egyszerűen nem bírta volna elviselni, hogy ez nem egy misztikus, szomorkás thriller, hanem egy akadályokban és nehézségekben ugyan nem szűkölködő szerelmespár alapvetően vidám és reményt sugárzó története. Ennek semmiképp sem kellett volna így végződnie. Már maga a film lényege miatt, és egyébként a rossz üzenetének közvetítése miatt sem. Most komolyan azt kell üzenni az amúgy is szétesőben lévő mai társadalomnak, családoknak, hogy a karrier (és az, hogy besétáljunk a volt munkahelyünkre, hogy megmutassuk, milyen „királyak” vagyunk), fontosabb, mint a nekünk rendelt társunk, és boldog közös jövőnk, illetve a családalapítás? Nem gondolnám. A film vége tömény hazugság. Ugyanis, még ha a karrier miatt fel is adta a szerelmét, (mivel összeegyeztethetetlennek gondolta a karrierista életével), akkor meg, hogy a fenébe tudott mégis összehozni egy gyereket férjestül, ráadásul közel ahhoz a jazz klubhoz, ahol a régi szerelme, Sebastian a tulajdonos? Hiszen mindez azt feltételezi, hogy volt ideje a családalapításra, és képes volt a tervezett jazz klubhoz közeli helyen is új életet kezdeni. A Sebastian-nal való közös életüknek pedig pont ez a két feltétele lett volna összesen. A szerelem már meg volt hozzá. Más kérdés, hogy a rendező ezt valamilyen (saját meggyőződésű) oknál fogva nagyon meg szerette volna ölni. Talán azért is, mert így sokkal jobban tudott azonosulni az előző rendezéséhez képest sokkal pozitívabb hangvételű filmjével, hiszen a szenvedélyes munkáját elnézve valószínűleg számára is fontosabb a karrier, mint bármi más, pont úgy, mint az utolsó pillanatban pálforduláson átesett női főszereplőjének, Miának…

Második vélemény (10 nappal az első megtekintés után):

Megnéztem másodszor is a filmet, és azt kell, hogy mondjam, a fim ilyen negatív és szomorú irányú befejezése a rendező öncélú perverzitása, ami konkrétan arra irányul, hogy mindenki, aki ezt megnézi, egy kifejezetten búskomor és szinte feldolgozhatatlan érzés hatalma alá kerüljön. Komolyan, nem vagyok őrült, és azt is tudom, hogy fiktív történetről van szó, de egyszerűen nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy a két szerelmes főhősnek nem sikerült közös életet kezdeniük, és örökké külön fogják tölteni minden idejüket, a filmben mutatott rendkívüli, sorsszerű és mély szerelmük ellenére. Mindez viszont azért rendkívül idegesítő, mert egyszerűen nincs semmi oka, ami miatt így kellett volna történnie. Csak rá kell nézni az utolsó visszaemlékezős dal végén Mia és Sebastian arcára és az átélt érzéseikre arcmimikáikon keresztül. A film végén tapasztalható érzés hasonló, mint pl. a „Csillagok között” c. film be nem teljesült Apa-Lánya kapcsolat esetében, amit már sosem lehet visszahozni, hisz elmúlt felettük az idő. Viszont abban az esetben volt oka, és ezáltal érthetővé, és nagy nehezen ugyan (az érzékenyebbek számára legalábbis), de elfogadható volt az a veszteség. És ott ráadásul értelmet is adtak ennek az áldozatuknak, hisz annak köszönhetően menekült meg az emberiség jövője, és ebből indult el a film végén egy új kolónia. Tehát a La La Land esetében pont a legfontosabb dolog hiányzott, a remény. Itt sem indok nem volt a szomorú és örökké tartó szétválásra, sem értelme nem volt. Ez gyakorlatilag az emberek érzelmeivel való visszaélés. Egyszerűen elképzelhetetlen, hogyan fognak boldog életet élni úgy, hogy végig nyomja a lelküket az, hogy meg sem tudták próbálni együtt, hisz épp, hogy csak összecsiszolódtak, és az első komolyabb vitájukon túllépve, mindketten elmentek megvalósítani az álmaikat, mondván, hogy nagyon szeretik egymást, és majd kivárják, mi lesz. Ennek tökéletesen ellent mondva, a kivárásnak nyomát sem sugallta a film, és a befejezése egész egyszerűen meggátolta őket abban, hogy alkalmuk legyen elindítani közös életüket, miközben minden más céljukat elérik. Idegesítően értelmetlen és egyszerűen nem hihető az, hogy nem vágytak álmaik megvalósítása közben egymás társaságára és a közös életre.

2 Tovább

Filmkritikák

blogavatar

Részletesen megírom a véleményemet/kritikámat minden olyan filmről, ami valamilyen módon hatást gyakorolt rám. Fontos számomra, hogy kiálljak a pozitív, reményt keltő gondolatok, és az erre motiváló filmek mellett, főleg ha ezt hihető módon tudják közvetíteni. Meglátásom szerint a mai világnak erre van szüksége.