Elképesztő, hogy ezt mondom, de a Rogue One az eddigi legjobban megírt és megrendezett Star Wars film, amit csak leforgattak! Természetesen a Jedik hiánya mindig amolyan negatívumként jelenik meg a rajongók szemében. De szerintem ezt csak abban az esetben tekinthetjük negatívumnak, ha a Star Wars eredeti történetszálából indulunk ki, és kizárólag rajongói szemmel nézve ugyanazokat az elemeket akarjuk viszontlátni. Némiképp ellentmondásosan az előbb leírt alapokra hivatkozva azt is meg tudom indokolni, hogy miért hihetetlenül Star Wars hangulatú ez a film. És ez a hangulat egyáltalán nem tűnik sem mesterkéltnek, sem pedig erőltetettnek. Egyszerűen és őszintén nyúltak az eredeti Star Wars trilógia nyújtotta emlékekhez, a Star Wars érzéshez, amihez még Jedikre sem volt szükségük. Azért beszélek a film készítőiről többes számban, mert itt nem kizárólag a rendező látta jól, hogy mit milyen mértékben szükséges felhasználni a megfelelő hatás érdekében, hanem a társrendező, a forgatókönyvíró, az operatőr, és még a színészek is. Olyan ez, mint mondjuk egy különleges alkalmakra szánt ritka étel receptje. Le van írva, hogy kell csinálni, és sokan meg is próbálják, de csak keveseknek sikerül minden egyes mozzanatot úgy megvalósítani a főzés során, hogy annak a végeredményére azt lehessen mondani, tökéletes. De fogalmazhatnék egyszerűen úgy is, hogy velük volt az Erő! J
Emellett mindenképp meg kell említenem, hogy a zene is annyira sokat ad a film Star Wars-os hangulatához, hogy már szinte észre sem vesszük, hogy az új dallamokat nem is John Williams írta, hanem Michael Giacchino. Valahogy ő is tökéletesen ráérzett, hogyan tud valami újat és érdekeset vinni a régi dallamok stílusához komponálva úgy, hogy közben ne vegyük észre, hogy ezt teszi. Tudjátok, olyan ez, mint amikor Han Solo mondja Chewie-nak, hogy „Tartsd a távolságot, Chewie! De ne vegyék észre, hogy tartod a távolságot.” J
A CGI (számítógéppel generált) szereplőkre mondhatnánk azt is, hogy kínos, hisz némiképp mégiscsak felfedezhető, hogy nem valós színész arcokról és színészi játékokról van szó, de ebben az esetben én mégis azt mondanám, hogy a nosztalgikus élmény miatt, amit okozott ez a néhány jelenet, rendkívül bravúros megoldásnak bizonyultak. Hihetetlenül bátor húzás volt ilyennel előrukkolni, ismerve a kritikus nézőtömegeket és Star Wars fanatikusokat. Le a kalappal a grafikusok előtt, hiszen semmit sem vesz el a filmélményből, sőt inkább hozzáad.
Az előző Star Wars flimhez hasonlóan A Rogue One-ban is átvesznek úgynevezett „Star Wars elemeket”, amit akárki titulálhatna jelen film esetében is koppintásnak, és ezáltal egy gyenge másolatnak, de a legtöbb kritikában mégsem teszik. Pedig a Force Awakens-nél tették. Jelzem, hogy joggal. Itt viszont más a helyzet. Más, mert ennek a filmnek megvan rá az alapja, hogy jogot formáljon a Star Wars elemek beemelésére. Hisz nem ezekre építkezik, hanem az erős történetére, illetve annak érdekfeszítő előadásmódjára. Ezek miatt egész egyszerűen a Force Awakens-el ellentétben a Rogue One-nak jól áll a koppintás. Így minden, amit átvesz az eredeti Star Wars-ból, az külön is élvezhető, és nem egy erőltetett próbálkozásnak tűnik arra, hogy még „Star Wars-osabbnak” tűnjön a film. Tehát a lényeg, hogy letesz valamit az asztalra, hogy felvehessen valamit a Star Wars-ból. Ettől lett számomra minden Star Wars-os elem, mint például a leköszönő vadászgép modellről diskuráló rohamosztagosok, és az összes többi utalás hiteles és élvezhető.
De ami nagyon különleges darabjává teszi ezt a részt a Star Wars sorozatnak, az az, hogy nem csak felhasznál az eddig megszokott elemekből, hanem hozzá is ad ahhoz, és igyekszik előzményt és okot szolgáltatni sok általunk jól ismert eseményre. Hogy csak a legalapvetőbbet említsem, ilyen például az, amikor a szemünk előtt bontakozik ki, miért is elegendő egyetlen lövés ahhoz, hogy elpusztuljon és fel is robbanjon egy bolygó mérető űrállomás. De nagyon sok kisebb magyarázatot is kapunk, amik véleményem szerint mind jól kitalált, hihető és érdekes információk. Ezektől még élvezetesebbé és nosztalgikusabbá válik ez a film. Az pedig csak hab a tortán, hogy a minden Star Wars filmben szereplő „I have a bad feeling about this.” mondatot ebben az esetben egy határozott „Csend legyen!” mondattal rövidre zártak, ami egyértelműen a Star Wars-nak, mint franchise-nak, és egyben a Rogue One-nak az öniróniája, amit rendkívül jól sikerült ellőniük.
Alapvetően ellenzője vagyok a korábbi Star Wars filmektől eltérően kissé humorosabb hangvételű történetmesélésnek (főleg a Force Awakens ez irányú próbálkozásai óta). Valahogy mindig is úgy élt a fejemben ez a filmeposz, hogy ez azért mégiscsak valamennyire komoly téma, még ha félig-meddig gyerekmesének tűnik is. Ezért egyszerűen úgy gondoltam, nem illik hozzá a humor, csak elvétve, és ott is csak a vájt fülűek számára. Aztán megnéztem a Rogue One-t. Most már annyiban változott a véleményem, hogy lehet egy Star Wars-ba több humort is szőni, csak nem úgy, mint a Force Awakens-nél. Abban az esetben ugyanis mindenki jobban jár, ha inkább megmarad komornak a film. Viszont jelen esetben a Rogue One-nál rendkívül jól sült el. Valószínűleg azért, mert nagyon jól meg voltak írva a viccesnek szánt szövegek, jól meg volt választva, hogy ki, mikor és miért mondja el azokat. És ami még fontosabb, hogy a színészek (vagy robotok és szinkronhangjaik) is rendkívül természetesen adták elő, mindenféle hatásszünet, vagy egyéb sitcom-okra emlékeztető elemek nélkül. És ami még ennél is fontosabb, senki sem grimaszolt a vicces hatás kedvéért semmilyen módon! Ez azért mégsem egy paródia, még ha egyes nézők, esetleg filmkészítők így is gondolkodnak a Star Wars-ról (lásd Finn karaktere a Force Awakens-ből)…
Akik ismernek engem, jól tudják, mennyire csalódtam a Star Wars fő történetszálának hetedik epizódjában, a Force Awakens-ben, így ennek fényében még inkább felüdítő volt a Rogue One. Összességében azt kell, hogy mondjam, ez egy nagyszerűen megrendezett, átgondoltan és okosan megírt, minden szereplő részéről kitűnően eljátszott, jó humorú és izgalmas film, ami egyben egy nosztalgikus tisztelgés a Star Wars előtt. Egyszerűen nagyon nehéz olyat találnom a filmben, ami ne lenne telitalálat.
Na jó, nem lennék igazságos, ha nem mondanám el azt az egyetlen dolgot, ami azért kissé lelohasztott a film nézése közben, és visszavetett a Star Wars hangulatomban. Mégpedig Darth Vader első, teljes vértében történő megjelenése. Amikor Krennick felé közelít Darth Vader, úgy jár a csipője jobbra-balra, mintha csak a leglazább rapper öltött volna magára Vader ruhát a legközelebbi Star Wars fanboltból. De szerencsénkre Darth Vader nem játszott központi szerepet a filmben, ezért nem is tudta elrontani ezzel a film összképét, és nem sokkal a jelenet után már könnyen vissza is lehetett zökkeni a megszokott kerékvágásba. (És az is lehet, hogy ez csak nekem tűnt így, de ha már valami negatívumot kerestem, ezt az egyet találtam.)
Néhány mondatot a sok negatív kritikáról is akartam írni. Úgy látom, hogy rendkívül sok negatív kritika született nézők részéről. Ennek abban látom okát, hogy ők valami hasonlót vártak, mint amit a Force Awakens-nél kaptak. Agyatlan humorú, menősködő, mindenféle érzelmet mellőző akciófilm. Tudjátok egy amolyan igazi 2016-os ultra király, menő cuccot. De mivel ebből (szinte) teljesen hiányzott a fénykard, és Darth Vader is csak néhány percet szerepelt összesen, ráadásul gondolkozni is kellett rajta egy kicsit, hogy tudjuk követni a szálakat, így nem tetszett nekik. Inkább lehúzták a véleményükkel. Pedig mivel a véleményük megalapozottsága erősen kérdéses, és abszolút figyelmen kívül hagynak minden rendezői és színészi teljesítményt, így jobb lett volna, ha meg sem szólalnak (bocs).
Annyit mindenképp elmondhatok, hogy lett még egy film, ami bekerült a rendszeresen újranézendő filmjeim listájába. Ez lett benne a hetedik, ami a Star Wars világában játszódik, és nem véletlenül.
